Ünnepi disznóságok

In medias res

Forrás: Laughing Squid

Már csak karnyújtásnyira vannak tőlünk az ünnepek és a töltött káposztákkal, aranygaluskákkal és más lassan ható mérgekkel megtömött asztalok a nagyszülőknél. Ennek apropóján viszont felvetődik a tudatosan élő emberben a kérdés:

Valóban szükség van erre?

Tényleg hozzátartozik az ünnepekhez, hogy az egész évben normálisan tartott diétánkba napokon keresztül módszeresen beleszarjunk? Elképzelhetetlen a karácsonyi áhítat a fűszeres és zsíros ételek okozta puffadás, híg széklet és émelyítő teltségérzet nélkül? Persze a legtöbben évközben is tartanak csalónapot (egy pár hozzám hasonló elvetemültet leszámítva), de azért azt mind tudjuk, hogy az ünnepek alatti, napokon keresztül tartó rokon- és családlátogatás kicsit durvábban szokott elsülni, mint amikor az ember minden héten egyszer megeszi a kedvenc hamburgerét/csokiját/pizzáját.

Bezzeg az őseink...

Azt egyébként nem tudom megérteni, hogy a mai világban, amikor az embereknek már nem kell éheznie és mindig van mit enni, mégis mi a francért társul minden összejövetelhez, ünnephez, esküvőhöz, vagy temetéshez az a vérproletár szokás, hogy zabálni kell, mint a disznó. Régen még megvolt a maga létjogosultsága a dolognak, amikor mondjuk az emberek a középkorban a hétköznapokban nem ettek valami sokat, és nem ettek valami finomakat, ezért ha alkalom adódott, akkor tartottak egy kis sütés-főzést, hogy valami ízt csempésszenek az életükbe néhanapján.

De mi szükség erre manapság, amikor szinte mindig módunkban áll finoman és táplálóan étkezni? Mert az egészséges koszt ugyanis finom. A csirke finom, a zab finom, a túró finom, a fehérjeturmix finom stb. Akkor meg? Nem beszélve egyébként azokról a jellemzően nem a testépítésnek hódoló egyedekről, akik minden napba csempésznek valami nasit, sütit, csokit, akármit. Nah, nekik aztán főleg mi indokuk van arra, hogy karácsonykor meghatványozzák az elfogyasztott szemét mennyiségét?

Emberek

Persze tudom én, hogy van egyfajta társadalmi konvenció is, miszerint ha valaki vendégeket vár, akkor azok számának legalább a háromszorosa számára elegendő ételt kell készítenie, azoknak pedig mindezt kötelező mosolyogva magukba tömni. Akkor is, ha nem éhesek, akkor is, ha nem ízlik. Ez egy kurva szép, mélybunkó szokás itt mifelénk. Sőt, ha valahol visszautasítod az ételt, amivel megkínálnak, akkor jellemzően némi unszolás után egy kisebb-nagyobb sértődés következik, „nem jó a finnyásnak, amit főztünk” megjegyzésekkel tűzdelve. Aztán ha meg ráadásul azt merészeled mondani, hogy te hoztál magadnak kaját, majd előveszed a kis dobozod és elkezded enni, akkor örülhetsz, ha nem köveznek meg, amiért itt különcködsz, urizálsz, meg egészségeskedsz.

Forrás: forum.bodybuilding.com

Te is tudod, hogy az értetlenségtől kezdve a „legszívesebben leköpnélek” arckifejezésig a fintorok széles skálájával találkozhatsz rövid idő alatt, ha mondjuk egy karácsonyi családi összeröffenésen vissza mered utasítani a bejgliből rád eső részt, és helyette inkább a normális táplálékot preferálod, amit te hoztál. Természetesen nem azoktól kapod a fitymálást, akik maguk is normálisan táplálkoznak annak ellenére, hogy mondjuk akkor és ott ők éppen megengednek maguknak egy kis félrehajlást. Sokkal inkább azoktól, akik ki sem látszanak a saját zsírjukból, akik három lépcsőfok után szuszognak, mintha egy maratont futottak volna le full sprintben és akiknek az orvos már nem azt nézi a vérképében, hogy mi az, ami rendellenes, hanem hogy mi az, ami még normális.

Szerinted kell, hogy érdekeljen téged ezeknek az embereknek a véleménye? A dagadt Laci bácsié, meg a cukros, de mégis süteményt zabáló Gyöngyi nénié, akiknek az jelenti az örömöt az életben, hogyha egy pillanatra valami édes ízt érezhetnek a szájukban? Mivel pedig egy falatnak, és így a boldogságnak hamar vége, ezért gyakran kell ismételni a mozdulatot, melynek során a lisztes-cukros mérget a szájukhoz emelik. Szerinted ők szeretnek és tisztelnek téged, ha azzal csesztetnek egy családi dzsemborin, hogy miért nem zabálsz, vagy csak egy dísz, egy kellék vagy ott?

Ők is csak

Az egy dolog, hogy ők hogy élnek, az ő döntésük, az ő testük, az ő életük. (Bár azért a múltkori „Miért mérgezzük magunkat?” című cikkben belemásztam abba is, hogy azért ez nem teljesen így van…) De ha ők valóban szeretnek téged, és törődnek veled, akkor igazából el kéne fogadniuk, sőt, ha van egy kis önkritikájuk, akkor még támogatniuk is kéne abban, hogy te bizony már találtál magasztosabb örömöket az életben annál, minthogy szemét kajával tömd a fejed. Ugyanis te már rájöttél arra, hogy egy fitt, egészséges, és mutatós fizikum bizony sokkal konstansabb és emelkedettebb boldogságérzettel tölt el, mint a pillanatnyi, múló élvezet, amit akkor érzel, amikor megeszel egy tábla csokit, vagy csipszet. Sőt, ha te is olyan vagy, mint én, akkor egyenesen undorral tölt el ezeknek az édességeknek az érzése a gyomrodban a tiszta kaják után.

Aki meg ezt nem képes megérteni, és csak erőlteti az ő életvitelét, meg a karácsonyi mangalica életérzést, az elmehet ám a gecibe. Mert ha esetleg te tényleg akarsz enni egy kis aranygaluskát, hát tedd azt. De csak akkor, ha tényleg ezt akarod, és ne azért, mert ez úgy illik, meg mert megsérted a házigazdát, aki egy egész hadseregre főzött, mert ti átnéztek a tesóddal meg a szüleiddel. Maximum mentsd ki magad jó előre, és szólj, hogy rád ne főzzenek, mert ne, és kész. Aztán ha az információ nem jut el az agyukig, akkor duzzogjanak csak maguknak.

Túlzott elvárások?

Azt meg már csak ilyen szösszenetnyi szinten jegyzem meg, hogy nagyon bízom benne, hogy ti, akik engem olvastok, és akiknek én írok, már eljutottatok egy olyan szintre, hogy nem remegtek a szemét kajákért, és nem a csalónap a hetetek fénypontja. Valamint hogy nem betegesen epekedve várjátok a karácsonyt, ami végre felmentést ad az étrend betartása alól. Mert ha ez így van, akkor bizony még nem igazán értették meg se ennek a sportnak az értelmét, se a sornak azon fintorát, miszerint igazán csak annak van értéke, amiért megszenvedsz, megküzdesz és lemondasz.

A jó dolgokért először kell szopni egy sort, csak amolyan l’art pour l’art alapon. De később, amikor még a közelében sem vagy a céljaidnak, csak egy icipicit megízleled a változást, már rá fogsz jönni, hogy ez nem lemondás, nem szenvedés, és a küzdelem sem gyötrelmes, hanem nemes. Ez az út, aminek igazából minden perce izgalmas, újdonságokkal és örömmel teli. De ezt az érzést nem osztják ingyen, viszont biztosíthatlak afelől, hogy ha céltudatos és elszánt vagy, akkor csak idő kérdése, hogy megvilágosodj, mint Buddha. Mondjuk.

"Pro skater se, inkább aszkéta leszek"

Forrás: dameoiselle's Diary

Szóval egy szó, mint száz, nem kell aszkétának lenni. Ha te össze tudod egyeztetni a finom, de egészségtelen falatokat a sportos életmóddal, és te úgy érzed, neked szükséged van néha valami ilyesfajta gasztronómia élvezetre, akkor hódolj neki. A lényeg, hogy semmilyen társadalmi, családi, vagy akár belső nyomásra ne érezd azt, hogy neked karácsonykor mindenféle szart össze kell enned, és hogy el kell basznod a formát, meg a jól bevált rendszeredet egy hülye ünnep miatt.

Ha neked azok a fontosak, akkor annak megfelelően cselekedj. A karácsony lényege amúgy sem a féktelen lakmározás, csak ezt mondjuk kicsit kurva nehéz elmagyarázni az embereknek, amikor a legtöbb bevásárlóközpontban már november közepe óta kilószámra lehet kapni a szaloncukrot, meg a mikulás csokit.

De ez téged baromira nem kell, hogy érdeklejen. Egy a lényeg. Te tudd, mit akarsz, tudd, hogy neked céljaid vannak, és tudd, hogy te már túlnőttél ezeken a földi hívságokon. Téged nem érdekelnek ilyenek, hogy karácsony, szilveszter, hétvége, vagy hétköznap. Te minden nap teszed a dolgod: dolgozol, tanulsz, edzel, normálisan kajálsz és céltudatosan mész előre. Neked a vágyad nem egy nagy zabálás, és az életed fénypontja nem egy szelet torta. Aki pedig értelmes ember, az ezt tiszteletben tartja, a többi meg… A többi meg le van szarva.