Egy hatalmas
fitneszközösség arcaként, egy több, mint 16 ezer fős Facebook csoportot is
igazgatva nap, mint nap látom, hogy a
fitneszipar a közösségi médiával karöltve szépen elhitette az emberekkel, hogy mindenki
annyit ér, ahány lájkot kap. Fiatal srácok, a harmincas, negyvenes éveikben
járó anyukák, érett férfiak és serdülő lányok egyaránt sorra rakják a kisebb-nagyobb
eredményeiket dokumentáló képeket éppúgy a saját ismerőseik, mint többtízezer
vadidegen ember elé, minden gátlás nélkül. Behúzott hasak, gondosan megkeresett
szögek, tökéletes fények, és több tíz vagy akár száz fénykép, amelyből gondos
válogatással keresik meg azt, amelyik méltó a tizenöt tizedmásodperc hírnévre.
Nem beszélve
arról, hogy ezek a képek aztán
köszönőviszonyban sincsenek a valósággal, hanem annak valamiféle
felturbózott, torz és inverz platóni ideái, amiknek már csak azért sincs
értelme, mert a valóságban a barátaid, kollégáid úgysem vele találkoznak, a
csajod vagy pasid pedig úgysem őt fogja simogatni. Aki ismer, az úgyis tudja,
hogy az nem te vagy, te nem olyan vagy.
És egy normális világban pontosan azoknak a véleménye kéne számítson, akik
ismernek, nem azoké, akiknek csak egy ismerősnek jelölő vagy azt visszaigazoló
kattintás voltál valamikor, mert feldobott nekik a Facebook egy közös ismerős
miatt, vagy akikhez még ennyi kötődésed sincs, és csak annyi a közös bennetek,
hogy egy Facebook csoportba sodort velük az élet. Csak hát úgy látom, a világ
inkább már afelé halad, hogy a virtuális kapcsolatok sokkal fontosabbá válnak a
valódiaknál, éppen ezért értékelődött fel ezeknek az „avatároknak” a
jelentősége.
Tudom, tudom…
Persze
lehetne mondani, hogy én is ezt csinálom, és voltaképpen nem is tagadom, vannak
nekem is öncélú képeim, szelfijeim, videóim, leginkább az Instámon, amiknek
nincsen mondanivalója azon kívül, hogy „hoppá, én vagyok”. Mindamellett én
ebben a közegben egy ismert ember vagyok, akinek ennek az ismertségnek a
továbbépítése során, tartva a lépést másokkal ilyen téren, posztolnia kell
ilyen jellegű tartalmat is, ami ha nehezére nem is esik, de különösebben
értékesnek sem tartja. Viszont azt elárulom, hogy mielőtt nem volt a Train With Brain, nem voltam fent a Facebook-on
(vagyis egy rövid ideig igen, aztán töröltem magam), és soha nem is lettem
volna, ha nem indítom el ezt a dolgot.
Ebből
kifolyólag pedig nehezen látom át, hogy az az ember, aki könyvelő, árufeltöltő,
ügyvéd, orvos, kőműves vagy bármilyen civil szakmája van, mégis miért érez
késztetést arra, hogy ország világ elé tárja felturbózott önnön valóját, és az arra érkező lájkok számától tegye
függővé a hangulatát, önértékelését. Vagyis bocs, nem jól fogalmaztam.
Látom, mi készteti erre, csak nem tudom, miért enged ennek a nyomásnak. Miért
engedi, hogy a fitnesz-, sztár- vagy celebvilág ikonjai által tanúsított
magatartás őt is a féktelen magamutogatás útjára léptesse? Ami egy híres embertől elvárt és normális, az egy átlagembertől inkább
furcsa, bizarr és szomorú.
Mondom, hogy szomorú
 |
| Forrás: Pinterest |
Szomorú hogy
ma már a figyelmet nem egy jó beszélgetésben, közös programban vagy önzetlen
segítségben mérjük, hanem egy lájkban, ami pontosan egy tizedmásodpercnyi
energia befektetés attól, aki adja, amíg rákoppint az okostelefonra, és éppen
egy tizedmásodpercnyi kielégülést jelent annak, aki kapja. És pontosan a jelenség ezen természet miatt sohasem
elég belőle, és újra és újra csücsöríteni, feszíteni és posztolni kell
érte. Ha pedig a Facebook algoritmusai elkaszálnak egy posztot, akkor az
rendesen depresszióba taszítja az illetőt egészen addig, míg egy újabb posztja
sikeres nem lesz.
Visszafogottságot prédikál, és szelfit posztol
Nézzétek,
nem akarok álszent lenni, mert sokat köszönhetek a Facebook-nak, Youtube-nak,
az egész közösségi médiának, elég nagy ismeretségre tettem szert általa, amiben
látok további perspektívát az életemben, és eddig is rengeteg hasznát láttam
már ennek. De sokkal élhetőbbnek és emberibbnek látnék egy olyan világot, ahol aki tartalmat akar gyártani, és céljai
vannak ezzel, az tenné a dolgát, akinek viszont egészen másban van a hobbija
és/vagy karrierje, az inkább csak fogyasztója lenne a tartalmaknak, mintsem –
sokszor kontár – gyártója.
 |
| Forrás: Train With Brain Instagram |
Ugyanis
nagyon szomorú a megfelelési kényszertől fuldokló embereket látnom, akik
folyamatosan próbálnak többnek látszani, amik, folyamatosan próbálnak egy másoktól,
ismert emberektől ellesett álomvilágot felépíteni a közösségi médiában,
miközben az egész nem több egy légvárnál,
és nincs mögötte semmi. A csillogó, boldog élet és a tökéletes fizikum nem
több annál a képnél, amit posztol, és éppen addig tart, amíg elkészíti a fotót,
vagy még addig se. Utána pedig percenként frissítve várja az újabb lájkokat arra,
ami voltaképpen nem is létezik. Hiszen nincsen boldog, reggeli harmónia
pillanat, nincsen önmagával elégedett, lehetetlenül tökéletes váll-csípő
aránnyal rendelkező fitneszlady vagy macsócsávó, csak egy figyelemre kiéhezett,
egyre jobban kiüresedő ember.
Nem vagyok naiv, ezért nem hiszem, hogy ez az írásom
megváltja a haláltáncát járó világot, nem is ez a célja. Inkább egy
figyelemfelhívás és diskurzuskezdés a témáról, ami talán jobb belátásra térít
néhány embert, aki olvassa, de az is lehet, hogy nem, viszont érdemesnek
találtam arra, hogy leírjam. Szívesen olvasom a véleményeteket a témáról a
Facebook-on a cikket tartalmazó poszt alatti kommentmezőben.
