MyAd

2017. augusztus 11., péntek

A lájkok rabságában

Egy hatalmas fitneszközösség arcaként, egy több, mint 16 ezer fős Facebook csoportot is igazgatva nap, mint nap látom, hogy a fitneszipar a közösségi médiával karöltve szépen elhitette az emberekkel, hogy mindenki annyit ér, ahány lájkot kap. Fiatal srácok, a harmincas, negyvenes éveikben járó anyukák, érett férfiak és serdülő lányok egyaránt sorra rakják a kisebb-nagyobb eredményeiket dokumentáló képeket éppúgy a saját ismerőseik, mint többtízezer vadidegen ember elé, minden gátlás nélkül. Behúzott hasak, gondosan megkeresett szögek, tökéletes fények, és több tíz vagy akár száz fénykép, amelyből gondos válogatással keresik meg azt, amelyik méltó a tizenöt tizedmásodperc hírnévre.


Nem beszélve arról, hogy ezek a képek aztán köszönőviszonyban sincsenek a valósággal, hanem annak valamiféle felturbózott, torz és inverz platóni ideái, amiknek már csak azért sincs értelme, mert a valóságban a barátaid, kollégáid úgysem vele találkoznak, a csajod vagy pasid pedig úgysem őt fogja simogatni. Aki ismer, az úgyis tudja, hogy az nem te vagy, te nem olyan vagy. És egy normális világban pontosan azoknak a véleménye kéne számítson, akik ismernek, nem azoké, akiknek csak egy ismerősnek jelölő vagy azt visszaigazoló kattintás voltál valamikor, mert feldobott nekik a Facebook egy közös ismerős miatt, vagy akikhez még ennyi kötődésed sincs, és csak annyi a közös bennetek, hogy egy Facebook csoportba sodort velük az élet. Csak hát úgy látom, a világ inkább már afelé halad, hogy a virtuális kapcsolatok sokkal fontosabbá válnak a valódiaknál, éppen ezért értékelődött fel ezeknek az „avatároknak” a jelentősége.

Tudom, tudom…


Persze lehetne mondani, hogy én is ezt csinálom, és voltaképpen nem is tagadom, vannak nekem is öncélú képeim, szelfijeim, videóim, leginkább az Instámon, amiknek nincsen mondanivalója azon kívül, hogy „hoppá, én vagyok”. Mindamellett én ebben a közegben egy ismert ember vagyok, akinek ennek az ismertségnek a továbbépítése során, tartva a lépést másokkal ilyen téren, posztolnia kell ilyen jellegű tartalmat is, ami ha nehezére nem is esik, de különösebben értékesnek sem tartja. Viszont azt elárulom, hogy mielőtt nem volt a Train With Brain, nem voltam fent a Facebook-on (vagyis egy rövid ideig igen, aztán töröltem magam), és soha nem is lettem volna, ha nem indítom el ezt a dolgot.
Ebből kifolyólag pedig nehezen látom át, hogy az az ember, aki könyvelő, árufeltöltő, ügyvéd, orvos, kőműves vagy bármilyen civil szakmája van, mégis miért érez késztetést arra, hogy ország világ elé tárja felturbózott önnön valóját, és az arra érkező lájkok számától tegye függővé a hangulatát, önértékelését. Vagyis bocs, nem jól fogalmaztam. Látom, mi készteti erre, csak nem tudom, miért enged ennek a nyomásnak. Miért engedi, hogy a fitnesz-, sztár- vagy celebvilág ikonjai által tanúsított magatartás őt is a féktelen magamutogatás útjára léptesse? Ami egy híres embertől elvárt és normális, az egy átlagembertől inkább furcsa, bizarr és szomorú.

Mondom, hogy szomorú


Forrás: Pinterest
Szomorú, amikor a bolti eladó kislány pornósokat megszégyenítő pózban tolja ki a seggét a Facebook-on, éppígy ahogy a kamaszodó srác feszeng ugyanott 3 hónap gyúrás után a 33-asról 35-ösre vastagodott karjaival, vagy ahogy a 15 kilót fogyott, de még mindig picit túlsúlyos harmincas tanárnő a legismertebb fitneszcsajokat esetlenül utánozva, rossz minőségű képekkel koldul lájkokat az Instagram-on, hogy… Valójában miért is? Mert még ha pénzt keresne ezzel közvetve vagy közvetlenül, akár most, akár a jövőben, akkor megérteném a dolgot. De csupán azért a néhány tíz, száz vagy ezer lájkért, és egy falsch életérzés utánzásáért kiárusítana, tömegcikké tennie magát teljességgel értelmetlen és elkeserítő.

Szomorú hogy ma már a figyelmet nem egy jó beszélgetésben, közös programban vagy önzetlen segítségben mérjük, hanem egy lájkban, ami pontosan egy tizedmásodpercnyi energia befektetés attól, aki adja, amíg rákoppint az okostelefonra, és éppen egy tizedmásodpercnyi kielégülést jelent annak, aki kapja. És pontosan a jelenség ezen természet miatt sohasem elég belőle, és újra és újra csücsöríteni, feszíteni és posztolni kell érte. Ha pedig a Facebook algoritmusai elkaszálnak egy posztot, akkor az rendesen depresszióba taszítja az illetőt egészen addig, míg egy újabb posztja sikeres nem lesz.

Visszafogottságot prédikál, és szelfit posztol


Nézzétek, nem akarok álszent lenni, mert sokat köszönhetek a Facebook-nak, Youtube-nak, az egész közösségi médiának, elég nagy ismeretségre tettem szert általa, amiben látok további perspektívát az életemben, és eddig is rengeteg hasznát láttam már ennek. De sokkal élhetőbbnek és emberibbnek látnék egy olyan világot, ahol aki tartalmat akar gyártani, és céljai vannak ezzel, az tenné a dolgát, akinek viszont egészen másban van a hobbija és/vagy karrierje, az inkább csak fogyasztója lenne a tartalmaknak, mintsem – sokszor kontár – gyártója.

Ugyanis nagyon szomorú a megfelelési kényszertől fuldokló embereket látnom, akik folyamatosan próbálnak többnek látszani, amik, folyamatosan próbálnak egy másoktól, ismert emberektől ellesett álomvilágot felépíteni a közösségi médiában, miközben az egész nem több egy légvárnál, és nincs mögötte semmi. A csillogó, boldog élet és a tökéletes fizikum nem több annál a képnél, amit posztol, és éppen addig tart, amíg elkészíti a fotót, vagy még addig se. Utána pedig percenként frissítve várja az újabb lájkokat arra, ami voltaképpen nem is létezik. Hiszen nincsen boldog, reggeli harmónia pillanat, nincsen önmagával elégedett, lehetetlenül tökéletes váll-csípő aránnyal rendelkező fitneszlady vagy macsócsávó, csak egy figyelemre kiéhezett, egyre jobban kiüresedő ember.

Nem vagyok naiv, ezért nem hiszem, hogy ez az írásom megváltja a haláltáncát járó világot, nem is ez a célja. Inkább egy figyelemfelhívás és diskurzuskezdés a témáról, ami talán jobb belátásra térít néhány embert, aki olvassa, de az is lehet, hogy nem, viszont érdemesnek találtam arra, hogy leírjam. Szívesen olvasom a véleményeteket a témáról a Facebook-on a cikket tartalmazó poszt alatti kommentmezőben.