Villogó képsorok, feszülő izmok, duzzadó erek és hősies
zene. Ott egy izmos hát, ott egy kerek segg, amott hatalmas karok feszülnek egy
erőlködéstől eltorzult arc kíséretében, miközben a kulcsszavakat még külön ki
is írják nekünk: fájdalom, büszkeség, küzdelem, elszántság, áldozat, meg a
többi közhely, amit a gyúrós közegben már megszokhattunk. Ez napjaink egyik igen kedvelt műfaja, a motivációs videó.
Nagyon eredeti…
De vajon honnan is jön ez az egész? Hogy jutottunk oda, hogy
nem telhet el nap anélkül, hogy ne
készülne legalább száz (de lehet, hogy túl óvatos a becslésem) új motivációs
videó, és hogy ne osztanának meg legalább tízszer ennyit a Facebook-on? A dolog gyökerét én valahol ott látom a
filmművészetben. A Rockyban, a Minden héten háborúban, Van Damme Kickboxer
filmjeiben és minden olyan alkotásban, amelyben valamiféle sport és/vagy
küzdelem zajlik, és amely jellemzően egy nagy,
mindent eldöntő pillanatban csúcsosodik ki, amikor is a főhősnek (vagy több
főhősnek) minden erejére szüksége van ahhoz, hogy győzelmet arathasson. Erőt
pedig a saját tudásán és kapacitásán kívül edzője, apja, mentora vagy akár egy
ismeretlen öregember motiváló gondolataiból tud meríteni.
Ezzel persze nincs is gond. Fontos pillanatokban a mentális felkészültség éppolyan fontos, mint a
fizikai, és néhány jól megfogalmazott, személyre szabott gondolat sokat
segíthet ennek kiteljesítésében. De
vajon tényleg ennyire fontos pillanat az edzésed, ami nem egy életben, hanem
egy héten háromszor van? Kajak nem bírsz lemenni súlyzózni anélkül, hogy a
retinádra égnének a képek testépítők edzéseiről, amelyek olyan hősi küzdelemnek
vannak beállítva, mint a stirling-hídi csata, amelyben a skótok William
Wallace-al az élükön megfutamították a túlerőben lévő angol sereget Skócia
szabadságáért küzdve?
Mire fel?
De még náluk is több létjogosultsága van ennek, mint nálad,
aki egy hobbisportoló vagy, aki
lejár mozogni, hogy jól nézzen ki és egészséges legyen. Sportolsz, érted?
Háború, fájdalom, lemondás, vér és verejték, meg esetenként hősi halál a csatatéren?
Nooormális? Bazdmeg, ha ez ilyen szar lenne, nem is csinálnám, hanem elmennék
úszni. Miért, szerinted épelméjű lenne
az, aki mindezen keresztülmenne azért, hogy izmos legyen és feszengjen? Mi
a fasznak? Valaki fizet ezért, vagy mi? Lemaradtam valamiről?
Persze a valóságban erről szó sincs. Mármint nem is fizetnek,
és háború sem dúl a súlyok között, de még csak kisebb zavargásokról sem tudok.
A helyzet az, hogy a tömegember elirigyelte
a filmekből és az élsportolóktól a nagy jeleneteket, a sorsdöntő pillanatokat,
és az iránti törekvésében, hogy leutánozza ezt, lezüllesztette a saját
szintjére, és tömegcikké tette. Ebből nőtt ki mára az a jelenség, hogy
kilószám készülnek a motivációs videók, ami annyira személyesek, mint egy
csomag sparos rizs, mégis erre élvez mindenki.
Vedd már észre magad!
Al Pacino vagy Stallone szavai nem nekünk szólnak, nem a mi
élethelyzetünkre vonatkoznak. A Ronnie Coleman vagy Kai Greene videóiból
összevagdosott, egy kaptafára készült sablonvideóknak pedig semmi valós
mondanivalója nincs. Ezek csak baromi olcsó eszközöket (heroikus zene, testépítők
videóiból összeollózott képkockák, nagy monológok ismert filmekből) használó,
hatásvadász klipek, amik nem szólnak
semmiről, és nem közölnek semmit, csupán annak a hamis érzetét keltik emberekben, hogy most valami nagy dolog
részei.
 |
| Forrás:advertisinginstitute.com |
Hogy most ők is valakik, akik valami hatalmas tettet készülnek végrehajtani, mintha csak egy foci vb
döntőjében ők lennének a következő pontrúgók a tizenegyes párbajban, vagy
életük legkeményebb bokszmérkőzésére készülnének, amelyet több millióan fognak
nézni a TV-ben, és amelynél rengeteg pénz és baromi nagy hírnév a tét. Közben
meg a helyzet az, hogy csak Youtube-ot bámulják egy hétfői napon melledzés
előtt, aminél még annyi sem forog
kockán, mint egy általános iskolai röpdolgozatnál.
Részvétem
De az ösztönzés mindenhez
kell. Lábedzéshez, aerobhoz, szálkásításhoz, tömegnöveléshez, kezdőnek a
negyven kilós fekvenyomáshoz és haladónak a kétszáz kilós guggoláshoz. Sőt,
ahogy nézem, lassan már ahhoz is, hogy valaki elmenjen szarni.
Holott az a kurva igazság, hogy nem kell mindenhez szájbakúrt
motiváció. Nem minden egy harc, és főleg
az edzés nem az. De ha neked igen, akkor sajnállak, amiért így éled az
életed. A testépítés egy békés
sporttevékenység, egy kikapcsolódás. Lemész, edzel, hazamész, eszel,
alszol. Nem lőnek rád közben, és nem akar senki sem megölni, meg semmi. De még
csak megakadályozni sem akarnak benne, hiába szeretik azt képzelni a gyúrósok, hogy az egész világ az izmos emberek
ellen van. Szó sincs ilyenekről.
Még nem késő
De ha te így érzed, akkor valamit nagyon át kell értékelned. Valószínűleg az edzés
helyét életedben, ha ez a legnagyobb esemény, ami történni szokott veled,
és emiatt ekkora feneket kell kerítened neki. Nem egy egészséges dolog, ha az
izmaiddal való foglalatoskodás ilyen mértékben átveszi az irányítást az elméd
felett, és ez tölti ki minden gondolatod. Ha ez a helyzet, akkor ideje keresned egy barátnőt, barátot,
hivatást vagy még néhány másik hobbit, ami nem a testépítés.
Nyilván nem azt mondom, hogy utóbbit hagyd abba. Csupán hozd egy
egészséges szintre, amikor is nem ez az egyetlen kizárólagos prioritás, ami a döntéseidet
vezérli. Ennek az első lépése, hogy a
filmeken keresztül megtapasztalt drámai érzületek silány mását nem próbálod
átültetni a mindennapi rutinodba motivációs videók, képek és idézetek
végeláthatatlan nézegetésével, gyártásával és megosztásával. Nem kell
demonstrálnod semmit, se másnak, se magadnak. Egyébként is, ha jól emlékszem,
ezeknek egy nagy része pont arról szól, hogy ezt magadért csinálod. Akkor ez legyen is így, és a testépítés legyen érted, ne pedig te a
testépítésért.
