A testépítés más sportokhoz viszonyított rövid története
során egy meglehetősen hosszú utat járt
be a kezdetektől napjainkig. Rengeteget fejlődtek az edzéstechnikai, edzéselméleti és táplálkozási ismereteink, elképesztő
evolúción mentek keresztül az edzéshez
használt felszereléseink és gépeink, valamint hatalmas, többnyire pozitív
átalakuláson ment keresztül a
táplálékkiegészítő ipar. Azonban valami
más is megváltozott mindezek mellett, aminek egy kritikusan gondolkodó,
az agymosással szemben immúnis és a testépítés iránt elhivatott ember
egyáltalán nem tud örülni.
A Szocialista Szellem Vasútja
A testépítés valaha
egy szűk réteg furcsa kis hóbortja volt. Így volt ez az őshazájában, az
USA-ban, és nálunk Magyarországon is, csak némi késéssel persze. De a McDonald’s és a Coca-Cola őshazáját most hagyjuk ki a szórásból, és
koncentráljunk a mi kis makrokörnyezetünkre az országhatáron belül maradva.
Annak idején, amikor a testépítés felütötte nálunk a fejét,
még javában tombolt a szocializmus, az
izomzat fejlesztése pedig inkább a tűrt, mintsem a támogatott sportok közé
tartozott. Dohos kis pincetermekben edzettek, rozsdás vasakat emelgettek, házilag
kotyvasztott turmixokat, később pedig a nem túl bizalomgerjesztő ízvilágú
Sportrobit kortyolgatták az izmosodni vágyó emberek. Az edzésmódszereket az
amerikai magazinokból próbálták meg ellesni, amik hát mai szemmel némiképpen
megmosolyogtatóak a tudásszintet illetően, de akkoriban hatalmas titoknak és újdonságnak
számítottak ezek a dolgok.
Személyes tapasztalatom nyilvánvalóan nincsen ezzel a korral
kapcsolatban, hiszen amikor az első hazai versenyeket rendezték, én még tervben
sem voltam, nemhogy a világon. Éppen ezért csak a neten fellelhető beszámolókra
és a józan ítélőképességemre támaszkodhatok, amikor erről a korszakról írok.
Ennek a kettőnek a segítségével azonban egyértelműen le tudom vonni a
következtetést, hogy a hazai testépítés
őskorának és hőskorának meg volt a maga hangulata. Nyilván a
visszatekintések mindig romantizálnak egy picit, és valószínű, hogy akkoriban
sem csirkemell filéből volt a kerítés, de azért az biztos, hogy a testépítő közösség egy kis különálló,
erősen zárt szubkultúra volt.
Akkor még nem edzett
boldog-boldogtalan, csak az igazán elszántak. Egy kidolgozott test
akkoriban látványosságnak számított a strandon, és egy ing- vagy pólóujjat
kifeszítő bicepsz feltűnést keltett az utcán. A városok, kerületek komolyabb
gyúrós srácai mind ismerték egymást legalább névről, a termekben mindenki
sporttárs volt, gyakran haver vagy barát, és az egész sportágat körüllengte valamiféle misztikum.
Mindenki gengszter
Később aztán, a
rendszerváltás környékén, valamint azután, a 90-es években, ez a misztikum
valamelyest veszített a fényéből, és a testépítés
a valóban értő közönségen túl egy újabb réteget is meghódított magának: a
sötétített üvegű nyugati autóval közlekedő, olajat szőkítő és gazdaságot
feketítő, borotvált fejű, redős nyakú maffiózókat. Ez a sajátos, félbalkáni
képződmény felfedezte magának a kidolgozott izomzat tekintélyparancsoló erejét,
aminek mondjuk csak a legprimitívebb bűnözői körökben van némi jelentősége, és
ott is csak a látvány szintjén. Hiszen azért lássuk be, hogy egy masszív
fizikum sem véd kés, vipera vagy golyó ellen, és verekedni sem fog tudni tőle jobban
az ember. Márpedig az alvilágban a különböző nézeteltéréseket és vitás ügyeket
jellemzően nem 7+1 kötelező póz dobálásával szokták lerendezni.
Noha a bűnözői réteg nyilván egy kis szelete a társadalomnak
még a legzűrösebb időszakokban is, a
kopasz, nonfig tetkós, gyúrós csávók mégis viszonylag nagy számban jelentek meg
abban az időben a strandokon, szórakozóhelyeken, no meg az edzőtermekben.
Ennek az oka nem a kriminálstatisztikai elemzések böngészésével, hanem a magyar
néplélek tanulmányozásával válhat világossá előttünk. Ugyanis a szellemileg alultáplált emberek körében
kőkemény bűnözőnek látszani menő, Magyarországon pedig ilyen emberekből nem
szenvedünk hiányt. (Nem véletlenül lett hazánkban akkora sikk a fegyencedzés is
ezzel az elnevezéssel.)
Persze ezek közül az
emberek közül igen sokan megragadtak a mell-bicepsz edzés bűvkörében,
hiszen a „mennyivel nyomsz fekve?” kérdés segítségével a testiség csapdájában
rekedt hímek könnyedén el tudják helyezni magukat az egymás közötti rangsorban,
a masszív pajszer meg kell, mert hát az látszik ki a verdából és a pólóból. Azt
pedig mondanom sem kell, hogy a hordóhas is alapfelszerelés volt, hiszen egy
igazi férfi egész életében tömegel; a diéta a picsáknak való, a saláta a
nyulaknak, a száz kiló alatti testsúly meg a karácsonyfadíszeknek. Viszont azért fel lehetett lelni ebben az időben is
egy-két rendesen, arányosan kidolgozott arcot, akinek volt némi esztétikai
érzéke, meg valami halovány fogalma arról, hogy mégis mit is jelent a
testépítés.
Bezzeg az én időmben!
Eljöttek ezek után a
2000-es évek, aminek az első felében, úgy 2003 körül már én is
lemerészkedtem az edzőterembe, hogy a kis 55 kilós testemből valami némiképp
férfiasabb felépítésűt varázsoljak. Persze a 90-es évek áthúzódó utóhatása
nyomán én is úgy kezdtem az ipart, hogy
fekvenyomás és kábé ötféle bicepszgyakorlat, aztán csókolom. (De hát hol
voltak még akkor a ma már bárki számára könnyen hozzáférhető, magyar nyelvű
információk az interneten…) Később meg ehhez hozzájött a húzódzkodás, mert a
The Underdog Project akkoriban sokat nyomatott Summer Jam című számában (amit
kurvára utáltam amúgy), volt néhány képkocka, amikor egy elég zorall csávó
nyomatta a pull up-okat, aztán úgy ítéltem meg, hogy ez elég vagány dolog. No
de most hanyagoljunk engem, meg a döcögős kezdeteimet a testépítés terén, és
térjünk vissza az eredeti koncepcióhoz.
Ez az időszak voltaképpen egy átmenet volt az előbb tárgyalt „mindenki gengszter” és a hamarosan
kivesézésre kerülő „mindenki modell” korszak között. Voltak még wannabe
maffiózók, de voltak már olyanok is, akik csak simán faszán akartak kinézni, és
szerettek volna elérni egy arányos, ízléses, kidolgozott fizikumot. Erre az
időszakra teszem azt is, amikor a
testépítés tömegsport jellege először kezdte bontogatni a szárnyait. Egyre
több, bár még azért kis létszámú, csupán mozogni vágyó ember kezdett
leszállingózni a termekbe, és elkezdődött
annak a sztereotip képzettársításnak a felszámolása, ami az edzőtermi
testmozgást a kigyúrt bűnözők hóbortjának tekintette. Fejlődtek az
eszközök, fejlődtek a termek, egyre nőtt a testépítést művelők színes kis
közössége. Nem akarom persze idealizálni ezt a korszakot csupán azért, mert
nekem ezek a nosztalgikus kezdetek, de én úgy emlékszem vissza, hogy a
termekben jó hangulat uralkodott, és innen még egy jó irányba is tovább
mehetett volna a dolog. Ebben a korszakban sok mindennek a lehetősége adott
volt, de aztán valahogy mégis az lett az egészből, ami ma körülvesz minket a
vasak, súlyok, gépek és „gyúróporok” világában.
Mindenki modell
Ha valaki ma lemegy egy terembe, vagy körülnéz az interneten
a témában, azt tapasztalhatja, hogy a
testépítés egészen egyszerűen divattá vált, ahogyan az ecsethaj, meg a
gusztustalan csöves szakáll. Trendi fiúk és lányok próbálják majmolni az agyonsztárolt
testépítőket, fizikus (physique) versenyzőket és fitnesz modelleket, és próbálnak megfelelni kor új ideáljának, ami
éppen úgy mérgezi a lelkeket és rombolja az emberek önértékelését, mint a csontsoványra fogyasztott divatmodellek, akik miatt a lányok anorexiásak, meg
bulimiásak lesznek. Csak itt a végeredmény a szteroidhasználat, a
szociális kapcsolatok nagymértékű leépülése és az érdeklődés totális
beszűkülése a testépítésre.
Mindenki nagyon szép, mindenkinek nagyon jó a haja és az
edzőcucca, mindenki nagyon gyúr, mindenki kurvára zabálja a csirkerizst
zöldséggel, és természeten mindenki orrba-szájba posztolja az Instagram-ra és a
Facebook-ra ezek képi és írásos bizonyítékait. Mert hiszen mi értelme lenne az egésznek, ha rajtad, meg pár közeli
hozzátartozódon és ismerősödön kívül más nem is tudna arról, hogy gyúrsz?
Mindenhol szelfik, before-after képek, napi szinten
dokumentált „változások”, mindenki kurvára inspirál mindenkit. Háború van,
fitnesz, meg mindenki egyéniség, aki még véletlenül sem átlagos, mert hát
edzeni jár és tartja az étrendet. Míg
régen az volt a fura és az outsider, ha valaki a testépítés nemes sportját
művelte, addig bizonyos körökben lassan már az kelt megrökönyödést, ha valaki nem
jár edzeni.
Aki pedig csinálja,
az mindenkinél különbnek gondolja magát, hiszen ő nem cigizik, meg nem
piál. Na jó, alkalmasint azért bebaszik kicsit a haverokkal, de hát el kell
menni néha partizni, meg látszódni, hogy valami haszna is legyen a jó
fizikumnak. Aki úszik, fut, bokszol vagy
focizik az le van sajnálva, mert hát jó, sportol, persze, elismerjük, igen, mozog
ő is, de hát basszus, nem izmos. Akkor
meg minek az egész hajcihő, ha semmi látszatja? Ja, hogy célja van, és
szeretne egy jó időt futni a félmaratonon, vagy hasznos tagja lenni egy
csapatnak, és együtt megnyerni egy megyei teremfoci bajnokságot? Oké, oké, de
attól jól fog kinézni? Mert ha nem, akkor sok hűhó semmiért. Aki nem izmos, az nem ember, vagy ha az,
akkor én meg félisten vagyok.
A motivációs videók
pedig virágkorukat érik, mert hát faszom, azért ez egy kicsit mégiscsak
nehezebb divat, mint növeszteni egy számkivetettszerű arcszőrzetet. Itt azért
valamit csinálni is kell, nem csak belőni a sérót, meg felvenni egy divatos
nadrágot, úgyhogy valahogy fel kell
spanolódni a dologhoz. Szóval megy a hősies zene, feszülnek rá a koksztól
dagadó izmok, ringanak a szilikon csöcsök és a műseggek, hörögnek a srácok, nyögnek
a csajok, és kifelé mindenki baromira
elszánt. Közben meg a nagy büdös helyzet az, hogy ha nem lenne Facebook, ahol lehet kifelé élni, ha nem lennének
motivációs videók tonnaszám, és ha nem azzal lenne tele minden, hogy a
nyolcezredik kis buzigyerek is felkokszolta magát egy év alatt a nagy lószarról
egy fizikus formára, vagy a hatezredik kis picsa is félév kőkemény sportmúlttal
előkelő helyezést ért el valamelyik noname világbajnokságon, akkor ezeknek
az embereknek a háromnegyede nem edzene. És baromira nem lenne kár
értük.
Nem lenne kár, mert az egész testépítésről így nem az lenne
a kialakult kép az emberekben, hogy ez egy
újabb eszköz az öltözködés, az autó és a mobiltelefon mellett, hogy
vetíthessünk, meg pózerkedhessünk. Nem úgy tekintenének rá, mint valami
komolytalan dolog, amiben fél év alatt érmeket, meg kupákat lehet nyerni
versenyeken. Amellett pedig nem is idegenkednének attól, hogy lemenjek egy
edzőterembe mozogni egy kicsit, mert nem éreznék maguktól annyira távol az
egész közeget, ami ezt a mozgásformát övezi.
Senki sem tökéletes
Tudom azt, hogy eddig is rengeteget változott a testépítés,
és ezután sem lesz ez másképp. A kérdés csak az, hogy milyen irányba fog
elmozdulni. Abban egészen biztos vagyok,
hogy a vadromantikus, szubkulturális keretek közé már sohasem fog
visszaszorulni, és ez egyébként nem is baj. Az eddigi tendenciát szemlélve bízom abban, hogy továbbra is egyre
szélesebb rétegek érdeklődésére fog számot tartani ez a mozgásforma. Egyre
többen fedezik fel benne az egészség és
a jó kinézet elérésének hatékony, biztonságos és elérhető formáját. Több és
több ember fog ráébredni, hogy a hosszú távú egészség megőrzésének, és a 21. század népbetegségeinek, mint az elhízás
és a 2-es típusú diabétesz, ez a legkézenfekvőbb ellenszere.
 |
| Forrás: The Gym |
Ez az a fizikai aktivitás, ami mindenki számára elérhető.
Amit mindenki a napi rendjéhez és az
elfoglaltságaihoz tud igazítani kötetlenül, és amit mindenki a lehető
legteljesebb mértékig a pillanatnyi
igényeinek és az aktuális fizikai állapotának megfelelően tud végezni. Ezt
a sportot bárki képes alap szinten elsajátítani, mégis egészen magas szintekig
lehet felfejleszteni a művelését.
A testépítésnek
minden adottsága meg van ahhoz, hogy valóban tömegsporttá váljon, és képes
lehet betejesíteni azt a küldetést, hogy Magyarország sportnemzeti léte ne
pusztán egy szűk sportolói réteg világsikereiből álljon, hanem valóban a nemzet
minden egyes tagjának mindennapjait átszője a sport és az egészségtudatosság.
A testépítés többre hivatott annál, mint amit a jelenlegi állapota tükröz,
és remélem, a címben feltett kérdésre a válasz a benne rejlő potenciál
kiteljesedése lesz.
