Megmondom őszintén, régen nem voltam ennek a felfogásnak híve.
Az edzést munkának tekintettem, amit keményen
el kell végezni. Csinálni kell, mert csak, és nincsenek kérdések, „nincsen
B terv, Spárta van, bazdmeg”. De aztán egyszer megkérdeztem magamtól: Gyuri, mi
a fasznak csinálod ezt? Hivatásos testépítő akarsz lenni? Versenyző? A
testedből akarsz élni? Ha nem, akkor minek fogod ezt fel így?
Minek két munka, főleg amikor az egyik nem is fizet, hanem
te fizetsz érte? Mi értelme a szenvedésnek úgymond a semmiért? Hiszen mi egy jó
test? Egy nagyon klassz dolog, persze, de ugyanakkor egy kibaszottul önmagáért való dolog is, amivel semmit sem érsz.
Nem lesz tőle jobb csajod (hidd el, kurvára nem), nem lesz tőle több pénzed,
nem fogod tudni jobban megvédeni magad, ergo némi önbizalom boost-on kívül nem
sokat dob az életeden. Az egészség meg? Menj el futni, meg úszni, és ezt is
kipipálhatod.
Te miben hiszel?
Ne érts félre, imádom
a testépítést. Ugyanis nem kell minden dolognak értelme legyen, hiszen
létezik festészet, meg mondjuk költészet is, és azoknak sincs több gyakorlati haszna. Éppen így a testépítés is leginkább egy művészet, egy
100%-ig l'art pour l'art tevékenység. De ahogyan nem rendelsz mindent alá
annak, hogy szeretsz portrékat festeni a szabadidődben, vagy esetleg
makettezni, úgy a testépítést sem kéne úgy kezelni, mint egy kötelességet, mert
ez csak frusztrációt fog hozni számodra.
Jómagam is gyakran elgondolkozom, hogy mi az, ami igazán fontos nekem ebben a sportban? Az, hogy
jobban nézek ki, mintha nem csinálnám? Igen, ez számít, hazudnék, ha azt
mondanám, hogy nincs így. De az a helyzet, hogy amióta elkezdtem ezt az
egészet, nagyon sokat változott az elképzelésem az életről, és ezáltal erről a
sportról is.
Rólad, neked
Rájöttem, hogy igazán csak egy gyúróst érdekel, hogy ki hogy
néz ki, és egy átlagember akkor is ugyanúgy viszonyul hozzád, ha 25-ös a karod,
és akkor is, ha 45-ös. És nem, nem fog
téged lenézni, mert izmosabb vagy az átlagnál, és mert viszed magaddal a
dobozban kajádat. Kurvára nem tudom, honnan jött a gyúrósok fejébe ez a
tévképzet. Nekem egyetlen egyszer szólt be valami fasz a metrón, amikor
kajáltam egy vizsga után a csirkerizsem, hogy „ez nagyon balkán, haver”. De
miután megmondtam neki, hogy kurvára nem érdekel a véleménye, és ettem tovább,
az út hátra lévő részében inkább másfelé nézett. De ezen kívül soha sehol
semmi.
 |
| Forrás: Google+ |
Szóval a lényeg, hogy akit
leginkább érdekelnek az izmaid, az te vagy, a második helyen meg a
többi csávó van az edzőteremből. A csajokat se igazán érdekli, a nők leginkább
a többi nőt nézik, hogy szebb-e náluk, párt meg az alapján választanak, hogy
mekkora potenciál van az illetőben arra nézve, hogy megteremtsen egy normális
életet mindkettőjüknek. Ezek a rideg tények.
Brian útja
Régen, amíg a kinézetem motivált, hogy az 55 kilómat
feltornázzam olyan 85-re (most vagyok 92, mission accomplished) széjjelkínoztam
magam a teremben. De tényleg. Először zéró tudással, aztán folyamatosan egyre
több tapasztalat és információ birtokában, de az edzés mindig kötelesség volt számomra. Valami, amit meg kell csinálni,
különben lelkiismeret furdalásom lesz. Állandóan azt néztem, hogy mennyit mutat
a mérleg, mekkora a karom, melyik gyakorlat mennyivel megy. Szerintem tudjátok,
miről beszélek.
Ha elkapott a megfázás, nem bírtam pihenni, és azon
stresszeltem, hogy össze fogok esni, ezért amint ki bírtam kelni az ágyból, már
rohantam is a terembe. Voltaképpen egy
testképzavaros, frusztrált ember voltam, akinek megülte az agyát a testkultusz.
Idővel aztán levetettem ezeket a béklyókat, olyannyira, hogy egy fél évig
elkezdtem más sportot csinálni, ami aztán önhibámon kívül megszakadt, ezért
visszatértem a legkézenfekvőbbhöz, a testépítéshez.
Mivel azonban a kinézet már önmagában nem érdekelt annyira,
kellett találnom egy új célt, ha úgy tetszik motivációt, ami levisz a terembe.
Az egyik az egészségem volt, de ez önmagában nem lett volna elég, mert ennyi
erővel elmehettem volna úszni is. De aztán tettem egy kurva váratlan felfedezést.
Az edzést lehet élvezni is!
 |
| Forrás: bodybuilding.com |
Életfogytiglan
Az megvan, amikor Egerszegi Krisztina a sportkarrierje után húsz
évig nem ment uszoda közelébe? És utána is csak azért, hogy a fiának
drukkoljon. Szerinted miért? Nyilván mert kihajtotta a belét évekig a
medencében, persze sokkal durvább mértékben, mint ahogy mi azt valaha is
megtennénk a teremben. De ez nem jelenti azt, hogy ha túlerőlteted ezt az
egészet, holott semmilyen komolyabb ambíciód
nincs vele kapcsolatban (versenyzés, edzővé válás, de ha ezek is a terveid,
felejtsd el, Dunát lehet rekeszteni velük), akkor ne éghetnél ki te is.
 |
| Forrás: PrisonWorkoutExercises |
Ne tegyél bele mindent a testépítésbe öt év alatt. Tegyél bele mindent, amit egy naturál
hobbistának bele kell tennie egy élet alatt. Hidd el, sokkal többet
ér, ha egészen addig aktív maradsz ebben a sportban, amíg csak bírsz, mintha
önpusztító (igen, jól olvastad, önpusztító) módon kizsigereled magad a
semmiért. Mert heti három Fészbúk szelfi, az arra kapott lájkok, néhány spanod
elismerő vállveregetése, meg egy fekvenyomás max az semmi. Sajnálom, hogy tőlem
kell meg tudnod.
A valami ugyanis az, ha karban tartod magad még idős korodban is, ha folyamatosan hozol egy fenntartható fizikumot, ahelyett, hogy néha reprezentálnál egy csúcsformát, és ha ezt a jó példát egyszer majd tovább adod a lányodnak, fiadnak, hogy ők is egészséges és öntudatos emberek legyenek. Ez pedig nem működik másképp, csak ha megtanulod élvezni az edzést, és a mozgás öröméért csinálni azt, ami sokaknak csak egy újabb eszköz, „hogy lenyűgözzenek embereket, akiket még csak nem is szeretnek”.
